Félek kicsit, hogy ehhez a cikkhez mit fogsz szólni, de egy életem, egy halálom, én most már leírom, mit gondolok.

Időnként hallom, hogy egy-egy komolyabb krízishelyzet esetén, amikor beszédet kell mondani mondjuk egy céges évzárón, a hiányzó bátorságot van, aki az alkoholból nyeri.

És itt nem csak arra a munkatársra gondolok, aki a 10 évnyi hűség okán díjat vesz át és szólnia kell pár szót, hanem néha maga a főnök is bedob egy felest, hogy oldott legyen az az évértékelő beszéd.

Nyílván nem vagyok és senkinek sem senkije, főleg nem valami Atyaúristen, hogy megmondjam, mi helyes és mi nem. Azt viszont tudom, hogy az alkohol minden, csak nem valódi segítség.

Tuti képes elcsitítani a bent zakatoló hangokat, tompítja az érzékelést, elmaszatolja a helyzet valódi súlyát, ezért csakúgy, mint a félős ifjak udvarlás előtt, szíverősítőként az ember az italhoz nyúl. De ebből csak az lesz, hogy még az a kevéske mozgósítható képesség, ami ilyenkor rendelkezésre áll, még az is háttérbe szorul.

Elhiszem, hogy az ember legalább „túléli valahogy”, és el-el kuncog magában a beszéd közben, amin a többiek mosolyognak, meg valamit azért csak mond, és legalább letudta az egészet. De hogy átengedet az irányítást a tettei felett az italnak – még ha csak egy kis százalékban is – az biztos.

Kevésbé tud koncentrálni, kevésbé képes érzékelni, mire hogyan reagál a közönség stb.

Én megértem, ha ez tűnik az utolsó mentsvárnak, de személy szerint azokat becsülöm igazán, akik beleállnak egy ilyen kihívásba, felkészülnek, amennyire lehet és megoldják önerőből, becsülettel úgy, ahogy tudják.