Ha az embert a rossz sorsa összehozza a trollal, akkor két dolog dönti el, hogy mennyire sínyli meg a dolgot. Az egyik az, hogy a „troll skálán” milyen erősségű véglénybe futott bele. Az ártatlan(nak tűnő) csipkelődéstől ugyanis hosszú az út a színtiszta rosszindulatig és eltérő az, hogyan hatnak rád. Honnan ismerheted fel ezeket a helyzeteket és mi a másik dolog, ami befolyásolja, hogy mennyire fog megviselni egy ilyen találkozás? Olvass tovább a válaszokért…

Nem hiszem, hogy bárki hívta volna őket. Hát kinek volna szüksége kötözködő, beszólogató, okoskodó, romboló véglényekre, akik feketeséget hintenek szét maguk körül, amerre csak járnak?

Tuti, nem hívta őket senki, mégis jönnek. Jönnek, mert előbújnak a fényre a sötét, dohos odúikból. És ha már előbukkantak, akkor beszivárognak a hétköznapi, normális emberek közösségeibe…

Mondom a helyzetet, érdekel a véleményed.
Értékesítési konferencián tartasz előadást a hideghívásokról (amikor idegen embereket kell felhívni ismeretlenül.)
A közönséged már kicsit belefáradt a sok kudarcba, nem annyira lelkesek, és nem annyira komálják az olyan messziről jött megmondó embereket, akik hurrá optimizmussal akarnak mindent megoldani.
Hogyan kezdenéd?
Mit szólsz mondjuk ehhez?

“Sziasztok, szeretettel köszöntelek benneteket az értékesítési konferencián.
Ha a másfél órás előadásom üzenetét egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom, az így hangzana: a telefonálás elől nem lehet elpucolni, mert úgyis utolér!
Ez azt jelenti, hogy mindegy, mivel foglalkozol, egyszer így is úgy is szembe kell nézned azzal, hogy telefonálás nélkül nem lesz üzlet!
És lehet, hogy nem a hideghívás lesz életed legszebb álma, de én ma meg fogom tanítani neked, hogy hogyan ne utáld, hogyan kerekedj felül a telefon iszonyon, és hogyan csináld jól.
Meg kell vallanom valamit. Úgy állok most itt előtted, mint egy bűnös.
Mert ezeket a mindennapi csatákat saját magammal én sem mindig nyerem meg.
Igen, van olyan napom, amikor kint van előttem a tábla, hogy ma 70 céget kell hívnom, de 50-nél berottyanok, és feladom.
Vagy 25-nél azt mondom, hogy ha most nem megyek el egyet sétálni, akkor felrobban az agyam.
Sőt, olyan nap is van, amikor délután kettőkor befejezem az egészet, és aznap már hozzá sem nyúlok semmihez.
Van ilyen!
DE másnap újra erőt veszek magamon és nekiállok telefonálni.
Azt akarom megtanítani neked, hogy lehet az idegbajos utálat idejét minimálisra csökkenteni.”

Te hogy kezdenéd?

Ha érdekel 99 kidolgozott nyitás a legkülönbözőbb helyzetekre, akkor nézz bele ebbe:

99 nyitás meetingekhez, beszédekhez és előadásokhoz

Félek kicsit, hogy ehhez a cikkhez mit fogsz szólni, de egy életem, egy halálom, én most már leírom, mit gondolok.

Időnként hallom, hogy egy-egy komolyabb krízishelyzet esetén, amikor beszédet kell mondani mondjuk egy céges évzárón, a hiányzó bátorságot van, aki az alkoholból nyeri.

És itt nem csak arra a munkatársra gondolok, aki a 10 évnyi hűség okán díjat vesz át és szólnia kell pár szót, hanem néha maga a főnök is bedob egy felest, hogy oldott legyen az az évértékelő beszéd.

Nyílván nem vagyok és senkinek sem senkije, főleg nem valami Atyaúristen, hogy megmondjam, mi helyes és mi nem. Azt viszont tudom, hogy az alkohol minden, csak nem valódi segítség.

Tuti képes elcsitítani a bent zakatoló hangokat, tompítja az érzékelést, elmaszatolja a helyzet valódi súlyát, ezért csakúgy, mint a félős ifjak udvarlás előtt, szíverősítőként az ember az italhoz nyúl. De ebből csak az lesz, hogy még az a kevéske mozgósítható képesség, ami ilyenkor rendelkezésre áll, még az is háttérbe szorul.

Elhiszem, hogy az ember legalább „túléli valahogy”, és el-el kuncog magában a beszéd közben, amin a többiek mosolyognak, meg valamit azért csak mond, és legalább letudta az egészet. De hogy átengedet az irányítást a tettei felett az italnak – még ha csak egy kis százalékban is – az biztos.

Kevésbé tud koncentrálni, kevésbé képes érzékelni, mire hogyan reagál a közönség stb.

Én megértem, ha ez tűnik az utolsó mentsvárnak, de személy szerint azokat becsülöm igazán, akik beleállnak egy ilyen kihívásba, felkészülnek, amennyire lehet és megoldják önerőből, becsülettel úgy, ahogy tudják.

Egyszer az én kiváló technikusom az egyik képzés végén hirtelen felém fordította a kamerát és megkérdezte, hogy milyen úgy élni, hogy az embernek nincsenek ellenségei.

El kellett keserítenem, hiszen mint minden embernek, nekem is vannak ellenségeim.

De ott, a kérdése felvetése kapcsán elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen tényleg nagyon-nagyon kevesen vannak, akikkel nem vagyok kifejezetten jó viszonyban. Persze, azok a vadidegenek, akik egy-egy levélre, vagy posztra beszólnak, azok olyanok, mint a hínár, minden vízben kinőnek, mindenütt ott vannak, velük nem kell foglalkozni.

De azok, akik tényleg részei az életemnek, akikkel együtt kell működnöm, akikhez közöm van, vagy akik egyszerűen csak eljönnek egy képzésre, vagy előadásra, azok között viszont tényleg nincs sok rosszakaró. El is gondolkodtam, hogy miért.

És rájöttem, hogy azért, mert a működési alapom az, hogy szövetségeseket gyűjtök, és nem keltek ellenségeskedést. Tiszteletben tudom tartani mások véleményét, nem állok bele felesleges vitákba, meg tudom találni a másikban az elismerésre méltót és őszintén meg is tudom csodálni.

Sőt, amikor valaki kicsit ellenségesebb, egészen a legvégső pontig nagyon finoman kezelem. Hogy miért írtam ezt le? Nem dicsekvésképpen, még csak nem is azért, hogy okoskodjak. Inkább csak egyfajta tapasztalatként, aminek hosszú évek alatt fizettem meg az árát, és rólad, mint okos emberről azt gondolom, hogy hajlandó vagy „más kárán” tanulni.