Blog bejegyzések

A profik titka

Hogy a fészkes fityfenében van az, hogy vannak olyan profi előadók, akik képesek BÁRMILYEN  helyzet jól kezelni, minden kérdésre van egy válaszuk, minden felvetést vissza tudnak terelni a megfelelő irányba, és ráadásul, minden helyzetre van egy jó sztorijuk?

Hogy csinálják?

Van valami feneketlen „sztori-kút” a fejükben és csak be kell csukniuk a szemüket, hogy leeresszék a vödröt, és elég csak felhúzni, mert abban úgyis lesz valami használható?

Vagy bonyolultabb az agyuk, mint a CIA komplett számítógép hálózata Langley-ben, és bármire képesek asszociálni, és bármiről elő tudnak rántani egy sztorit, vagy történetetkreat, amit eddigi életük bármely percében olvastak, vagy hallottak valahol?

Vagy van a fejükben 1500 sztori betanulva?

Vagy mindig kitalálnak egy újat és úgy adják elő, mintha megtörtént volna?

Háááát, nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy az általam ismert profik hogy csinálják.

Nincs szükségük ezer sztorira.

Elég nekik mondjuk 20.

De ezeket képesek színesen, kreatívan, szabadon használni.

Ugyanis EGY sztorinak, nagyon sokféle üzenete, következtetése, célja, iránya lehet.

Mondom a példát:

Kamasz baráti társaság minden évben nyaralni megy. Többségük kocsival, egyikük motorral. Ő egyébként egy takarékos fiú, mindig csak annyit tankol, amennyire mindenképpen szükség van. Emiatt aztán egyik alkalommal is, mikor a többiekhez igyekszik, idő előtt lefullad a motor, kétszer kell meglötyögtetnie a tankot, hogy továbbdöcögjön, bukósisakban megy be egy vidéki kiskocsmába érdeklődni, emiatt a helyiek UFÓ-nak nézik, majd a céltól nem messze mikor hullafáradtan tolja a motort, megcsúszik és elhever az árokban, a motor félig rajta. Az arra járó autókból meg dudálnak, villognak, integetnek, és kiabálnak, hogy „Ez az öcsém, nyomjad a szkandert!” Majd mikor este megérkezik a többiekhez és mindezt elmeséli a társaság egyik fele kínosan pironkodik… hiszen 20 perces azelőtt ők is gyanútlanul dudáltak az út szélén szkanderező motorosnak.

Namost HÁNY helyzetben tudom használni ezt a sztorit?

Amikor éppen arról beszélek egy cégben, hogy a tervezésben ne csak a minimumot tervezd, hanem bőséges ráhagyással gondolkodj, akkor mondhatom: „Erről jut eszembe egy barátom története…”

Amikor egy másik helyzetben a barátságról és a törődésről beszélek, akkor már váltok is át a történetre: „Volt nekem egy kedves barátom, aki motorral…”

Amikor a kellemetlen helyzetekről beszélek, és úgy gondolom, jól jönne egy sztori, akkor simán csak előkapom: „Amikor mi még annak idején…”

UGYANAZ a történet, legalább 5-10 helyzetben lesz tökéletesen alkalmazható, HA képes vagyok rá színesen és kreatívan tekinteni.

Minél több tanulságot és üzenetet kapcsolok hozzá, annál több előadást fog színesíteni és annál több helyzetben lesz a segítségemre!

Ha van 20 jó sztorim, szinte az élet összes helyzetére lesz történetem!

 

„Nyugi, majd improvizálok…”

(Tudom, hogy ez a cikk vitákat kavarhat, előre is elnézést a néha keményebb hangnemért.)

Túl sokan vannak, akik azt mondják: „Engem csak zavar, ha előre be kellett tanulnom valamit. Én az improvizálásban hiszek!”

Na aaaaz biztos, hogy ő nem fog túl hosszan a fejében az előre összeszedett gondolatok után kutatni, és azzal sem lehet majd vádolni, hogy nem képes alakítani az eredeti terven, hiszen nem is volt semmilyen terv.

És nem kell attól félnie, hogy esetleg elfelejti, mit akart mondani és ettől zavarba jön, mert azt sem tudja, hogy egyáltalán mit akart mondani.

A spontán beszédek nagy előnye továbbá az is, hogy az ember nem ragaszkodik görcsösen ahhoz, amit előtte leírt, mert ugye nem írt le semmit, és emiatt aztán nem lesz élettelen az előadás.

Nagyon is életteli lesz…

A maga pirulásával, zavarba jövetelével, kéztördelésével, összevissza kalandozásával, összefüggéstelenségével.

Mert a felkészülés nélküli beszédek JAVA RÉSZE sokszor ilyen.

Hogyan is lenne másként, ha az ember azt sem tudja, miről beszéljen, és mit mondjon.

De TÉNY, hogy sokszor az ilyen spontán beszédek tényleg természetesek, könnyedek és lazák, nincs bennük nyoma görcsölésnek.

Elismerem, sokan vannak, akik kiállnak és elkezdenek beszélni, nem jönnek nagyon zavarba és amit mondanak még érdekes is és a végén az elégedettség jó érzésével ülnek a helyükre.

Ilyenkor az ilyen emberek sokszor vetik a szememre, hogy „Na ugye! Nem készültem semmit és mégis megcsináltam! És hogy imádták!”

Én kérem, földig hajolok és elismerem a tényeket:

Megcsináltad.

Nem voltál zavarban.

Élvezték.

Néhány kérdésem volna csak.

Mi volt a CÉL?

Mit vártak tőled?

Mi volt az előadás célja?

Mit akartál kiváltani a közönségben?

Mit kellett átadnod nekik?

Ha ez egy súlytalan előadás volt, aminek nem volt konkrét célja, csak annyi, hogy te beszélj, ők meg hallgassanak és élvezzék, akkor TÖKÉLETESEN rendben vagyunk, ilyenkor te tényleg arról beszélsz, amiről akarsz.

Ugyanaz a helyzet az előadásokkal, mint az üzleti tárgyalásokkal: ha nincs tét, nincs cél, nem kell üzletet kötni, csak beszélgetünk, akkor mindegy mi történik, hiszen a cél csak a jó érzés, az pedig ugye megvan.

De egy olyan tárgyaláson, ahol el akarsz érni valamit, nagyon nem mindegy, hogy mit mondasz, hogyan fogalmazol, hogyan mozgatod a partnert.

Az után kevés, ha úgy állsz fel, hogy:

Megcsináltam.

Nem voltam zavarban.

Élveztük.

De ELADTÁL?

Lett EREDMÉNY?

Na, EZ a különbség az improvizáció és a felkészülés között.

Ha van valami konkrét cél, amit az ember el akar érni, akkor oda a megfelelő eszközök kellenek, a megfelelő tálalásban.

NEM a véletlenre bízva, hogy az végül is vagy jó lesz, vagy nem.

Imádom, amikor valaki mindig csak improvizál és erre még ráadásul büszke is.

És azonnal tudok róla két dolgot: 1. Vagy nincs volt különösebb célja azzal, hogy beszél. 2.Vagy elvileg lenne célja, csak az illető NEM PROFI, és soha nem éri el!

Na, jöhet a vélemény…

 

 

Idézetek rabságában

Sokszor látom, még a rutinos, magabiztos előadóknál is, hogy bizony az idézetek rabjává válnak.

Nem arra gondolok, hogy túl sok idézetet használnának.

Könnyen lehet, hogy az előadás témájához, vagy menetéhez nagyon is kellenek a máshonnan hozott, hitelességet alátámasztó, ütős mondatok.

Nem is arra gondolok, hogy rossz idézetet használnak.

Lehet, hogy némelyiket hosszabban kell elmagyarázni, lehet, hogy van, ami elsőre nem teljesen érthető, de az előadók többnyire nagyon is tudják, hogy mire akarnak kilyukadni, és szépen, lépésről-lépésre elviszik a közönségüket a megértésig.

Arra gondolok, amikor az előadó idézni akar, de nem készült fel rendesen, a HOGYANT illetően.

Ez élő helyzetben azt jelenti, hogy kimért léptekkel elegánsan odalépdel a kisasztalhoz és azt mondja nagy rejtélyesen:

„No, és nézzük csak, mit mond erről Einstein!”

A közönség meg ott ül feszülten, a hölgyek beharapják a felső ajkukat, az urak megpróbálják ugyan a nyugalom látszatát magukra erőltetni, de már az ujjukkal babrálnak rendületlenül.

Az előadó pedig besétál középre és lapozgat.

Mi pedig várunk…

És az első elnyúló másodpercekkel az izgalom alábbhagyni látszik.

„Itt lesz ez, egy pillanat!” – mondja ő, és most visszafele lapoz.

Bennünk, hallgatókban egy pillanatra újra felizzik az izgalom parazsa, de ez már csak átmeneti, mert amikor az előadónk száját elhagyja egy óvatlan „Hmmmmm”, amit az a fránya mikrofon közkinccsé tesz, akkor a várakozás átcsap csalódottságba.

És hiába robban ki az ő boldogsága fél perc után, midőn belerikkantja a tömegbe, hogy „Megvan!!!”, a pillanat már tovaszállt, a varázs elenyészett és a közönség már inkább csak illedelmesen figyel.

Az idézet nem üt akkorát, az erő, ami benne volt elszisszent, mint a sokadszor nyitott colás palackból az utolsó szénsav löket.

A hatás, amit kivált, csak pislákoló gyertyaláng a robbanáshoz képest, amit a frappáns idézet eredetileg kiváltani volt hivatott.

MIÉRT?
Mert az előadónk biza nem készült fel rendesen.

Megspórolta otthon azt a fél percet, ami ahhoz kellett volna, hogy a könyvben egy cetlivel bejelölje az oldalt és a bekezdést.

És ez a megspórolt fél perc most sokszorosan bosszulta meg magát.

Szóval..

KÉRLEK, ne légy amatőr!

Készülj fel profin minden részlettel, mert ha kiengeded a kezedből a közönség figyelmét, akkor ezzel elengedted az esélyét annak, hogy a megfelelő hatást kiváltsd!

 

 

 

Hova nézzek?

Egyszer az egyik két napos VIP képzésen éppen arról beszéltünk, hogy milyen fontos, hogy az ember tartsa a szemkontaktust az előadás, vagy beszéd, vagy meeting alatt.
Mire az egyik résztvevő szót kért és azt mondta, ő egyszer azt hallotta valahol, hogy ha sok ember van előtte, akkor az a helyes, ha kinéz egy pontot a terem hátuljában, oda szegezi a figyelmét és ahhoz beszél, mert így meg tudja őrizni a nyugalmát és a stabilitását.
Te mit gondolsz erről?

Őszintén szólva, nem voltam ott, és nem hallottam, hogy ez pontosan hogyan hangzott el. És nem tudom, hogy aki mondta, pontosan mire gondolt. Így aztán azt sem tudom kizárni, hogy az ő eredeti gondolata valamelyest torzítva jutott el hozzám, ezért aztán nem volna bölcs dolog vele kapcsolatban állást foglalni. (Meg milyen alapon is tenném..)
De SZAKMAILAG határozottan állást kell foglalnom, ahogyan ezt ott a tréningen is megtettem.

Tartok tőle, hogy ez a megoldás nem vezetne sikerre.
Végtelenül egyszerű az oka, hogy miért nem.
Attól, hogy te nem EGYETLEN emberhez beszélsz, hanem többekhez egyszerre, attól még az általános emberi kommunikáció alap törvényszerűségei nem változnak.
Arra nézek, akivel beszélek.

Hát most komolyan, hogy érzenéd magad, ha beszélgetsz valakivel, mire az illető – tekintve, hogy kicsit izgul – kiválasztana egy pontot valahol a fejed felett balra, oda szegezné a tekintetét, és úgy folytatná a beszélgetést veled.
Nem volna kissé fura, hogy a falat szuggerálva kérdezné tőled: „Ön tulajdonképpen mit gondol az ajánlatunkról?”
Szerintem először hátranéznél, hogy ki lehet ott, vagy mi lehet ott.
És ha látnád, hogy nincs ott semmi, csak a fal, lehet, hogy kissé felmenne benned a pumpa.

Vérmérséklettől függően kezeljük az ilyen helyzetet.
Van, aki azt mondaná, hogy. „Bocsásson meg, Ön mit néz tulajdonképpen?”
Aki kissé hevesebb vérmérsékletű, az fél perc után azt mondaná: „Ne idegesítsél már, hát rám nézzél, ha hozzám beszélsz. Vagy direkt fel akarsz bosszantani?”
A konzervatívabb fél pedig egyszerűen csak elkönyvelné magában, hogy a másikkal nincs minden rendben, és amilyen gyorsan csak lehet, kultúráltan lezárná a beszélgetést.

No, hát pont ezek az érzések fogalmazódnak meg a KÖZÖNSÉGBEN IS, ha az előadó nem rájuk néz, amikor hozzájuk beszél.
Amikor az ember többekhez beszél, akkor tartani kell a szemkontaktust, még akkor is, ha sokan ülnek előtte.
Nem baj, ha nem tud MINDENKIRE nézni, csak tegyen úgy, és időnként pásztázzon körbe, mintha mindenkihez beszélne.

A világ legegyszerűbb tesztje

Nem akarok én hatásvadász lenni, de ez a teszt TÉNYLEG a világ legegyszerűbb tesztje!
Amin egyébként az emberek 99%-a elbukik.
És tudod, mi a legdurvább?
Hogy ezzel nincs is semmi baj…

A teszt pofon egyszerű, nyugodtan csináld meg, attól tartok, fél perc lesz az egész.
Állj meg kérlek egy tükör előtt, vagy ablaküveg előtt, ha kint már sötét van, vagy egy szekrényajtó előtt, amiben tükröződsz.
Mindegy, hogy hol, a lényeg, hogy lásd magad.
Állj kényelmesen, egyenesen, nyugodtan, a KEZED LEGYEN A TESTED MELLETT LAZÁN.
Namost!
Kezdj el beszélni a tükörképedhez.
Tök mindegy, hogy miről, mesélhetsz receptekről, a tegnapi napodról, a vágyaidról, vagy hogy micsoda hülyeség ez a feladat, a lényeg, hogy folyamatosan beszélj.
EGYETLEN dologra kell figyelned: NE MOZOGJON A KEZED!
Maradjon ott szépen nyugodtan és lazán a tested mellett.
A fejed mozoghat, ahogyan beszélsz, szabad a mimika, és a hangoddal is azt csinálhatsz amit akarsz, de a kezed nem mozogjon.
Tippelj, meddig bírnád?
Ameddig csak akarod?
Hát akkor te nem erről a világról származol, az tuti.
5 percig?
Hát ha 5 percig bírod, akkor messze az átlag feletti képességekkel bírsz.
Fél perc?
Igen, ez reális, többnyire itt jönnek a gondok.
Ugyanis az emberek java része két dolgot tapasztal meg:
1. A keze egyszer csak magától és automatikusan megmozdul.
2. Vagy észleli, hogy a keze mozdulna, és oda kell figyelni, hogy ne mozogjon. De abban a pillanatban már nem arra figyel, amit mondd, hanem arra, hogy a keze ne mozogjon.
Ez csak annyit jelent, hogy a kezed mozgása NINCS a tudatos kontrollod alatt, hanem ÖSZTÖNÖSEN izeg-mozog.
Nem akarok én túl messzire menni, de az a helyzet, hogy az ilyen rutinszerű munkákat, mint a test mozgatása, az ember nem tudatosan végzi, hanem kiadja a melót mindenféle automatáknak.
Namost, kérdem én, hogyan akarunk tudatos és profi gesztusokat kialakítani, ha mindig közbeszól az automata?
El kéne jutni oda, hogy minden tudattalan, ösztönös, nem irányított mozgást el tudjunk csitítani, és csak ezután lehetne nulláról és tiszta lappal felépíteni a tudatos és hatásos gesztusokat.
És ha te TOP profi akarsz lenni, akkor el is kell jutnod ide!
De ha nem a klasszisok közé akarsz emelkedni, hanem egyszerűen csak magabiztosan és hatásosan akarsz beszélni, akkor elég, ha tisztában vagy ezzel és képes vagy helyes gesztusokat használni…
Nyugi, az sokkal egyszerűbb feladat!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás