Egyszer az én kiváló technikusom az egyik képzés végén hirtelen felém fordította a kamerát és megkérdezte, hogy milyen úgy élni, hogy az embernek nincsenek ellenségei.

El kellett keserítenem, hiszen mint minden embernek, nekem is vannak ellenségeim.

De ott, a kérdése felvetése kapcsán elgondolkodtam, hogy tulajdonképpen tényleg nagyon-nagyon kevesen vannak, akikkel nem vagyok kifejezetten jó viszonyban. Persze, azok a vadidegenek, akik egy-egy levélre, vagy posztra beszólnak, azok olyanok, mint a hínár, minden vízben kinőnek, mindenütt ott vannak, velük nem kell foglalkozni.

De azok, akik tényleg részei az életemnek, akikkel együtt kell működnöm, akikhez közöm van, vagy akik egyszerűen csak eljönnek egy képzésre, vagy előadásra, azok között viszont tényleg nincs sok rosszakaró. El is gondolkodtam, hogy miért.

És rájöttem, hogy azért, mert a működési alapom az, hogy szövetségeseket gyűjtök, és nem keltek ellenségeskedést. Tiszteletben tudom tartani mások véleményét, nem állok bele felesleges vitákba, meg tudom találni a másikban az elismerésre méltót és őszintén meg is tudom csodálni.

Sőt, amikor valaki kicsit ellenségesebb, egészen a legvégső pontig nagyon finoman kezelem. Hogy miért írtam ezt le? Nem dicsekvésképpen, még csak nem is azért, hogy okoskodjak. Inkább csak egyfajta tapasztalatként, aminek hosszú évek alatt fizettem meg az árát, és rólad, mint okos emberről azt gondolom, hogy hajlandó vagy „más kárán” tanulni.