Az Árpád híd környékén lakom, körülöttünk az utóbbi években egymás után épülnek az új irodaházak.

Néha meg-megállok, és figyelem az építkezést, főleg a hatalmas gépeket.

Eszembe jutnak a Transformers filmek, pont ilyenek szoktak életre kelni.

Ha ezek a félelmetes gép szörnyek a maguk sok tonnányi acél tömegével öntudatra ébrednének, megnézhetnénk magunkat…

Ott vannak az irgalmatlan erejű markolók, amik ép ésszel felfoghatatlan mennyiségű földet mozgatnak meg és raknak át a folyamatosan térülő-forduló teherautókra.

Vagy a toronydaruk. Én nem is tudom, milyen magasak, van egy kis doboz a tetejükön, oda felmászik reggel az ember, gondolom, felvisz magával egy kis elemózsiát, aztán délben lejön egyszer, meg este, ha végzett.

Kíváncsi vagyok, hogy mit láthat ő onnan fentről, 50 méter magasból.

Honnan tudja, hogy a 10-20 tonnás terheket meddig kell emelnie, mikor kell letennie, és főleg hova?

Persze, van lent egy szaki, aki adó-vevővel irányítja, de elég egy rossz mondat, elég egy pillanatnyi figyelmetlenség, és ha a lengedező 10 tonnás darab nekikoccan valaminek, akkor ott aztán lesz galiba.

Reggel szemtanúja voltam egy apró, de elgondolkodtató jelenetnek.

A szomszéd építkezésen éppen egy régi raktárt bontanak.

Egy behemót jószág végzi a melót, lánctalpakon gurul, olyan, mint egy nagyobb markoló, csak ennek a hosszan kinyúló karja több ponton hajlik meg, és nem egy gigantikus kanál van a végén, hanem egy 2 méteres fogó szerű izé. Olyan, mint valami keskeny állkapocs.

Bent ül a fülkében a gépkezelő, és forgatja azt a sok helyen meghajló hatalmas kart, az meg ráharap a falra és nagy robajjal kidönti.

Olyan egyébként, mint egy dinoszaurusz, csak kissé merevebben mozog.

Száll a por, dőlnek a gerendák, hullanak a téglák.

Egyszer csak egy aprócska alak odarohan az elé a böhöm nagy gép elé – olyan innen fentről, mint valami mütyűr kis játék katona – és bőszen integetni kezd…

Megáll bennem a levegő.

A lánctalpak a melléig érnek, a sok száz kilós kar meg félig fölé magasodik, de ő odaáll a gépszörny elé és kalimpál, hogy a kezelő észrevegye…

(Úgy látszik, valami kábel fut át a bontott épületből a szomszédba, mert arra mutogat .)

A hatalmas fém nyak azonnal megmerevedik, megáll vagy 6 méter magasan a levegőben…

Én pedig le vagyok nyűgözve.

Ettől az aprócskának látszó, mégis hatalmas embertől.

Aki nem fél.

Nem fél a nála jóval nagyobbtól, nem fél a veszélytől, hanem azt teszi, amit kell!

Na, ez a bátorság!

Ez a határozottság és ez a magabiztosság!

Észrevette azt a vezetéket a ház tetején, és tudta, hogy abból még galiba lehet, ha kiszakad, úgyhogy egy pillanat alatt döntött, és cselekedett.

Nem volt kétsége afelől, hogy a kezelő észre fogja venni.

Nem volt kétsége afelől, hogy meg tudja állítani azt a gigantikus gépet.

És nem volt kétsége afelől, hogy semmi baja nem eshet, mert JÓL fogja csinálni.

Ez a magabiztosság!

Pontosan erre van szükségünk akkor is, amikor élet valami „hatalmasnak” látszó akadályt sodor elénk.

Vagy amikor emberek elé kell kiállnunk beszélni.

Az kell, hogy ne legyen kétségünk afelől, hogy a közönség észre fog venni minket és azt fogja tenni, amit kérünk.

Hogy ne legyen kétségünk afelől, hogy meg tudjunk állítani bármilyen problémát.

És hogy ne legyen kétségünk afelől, hogy semmi bajunk nem eshet, mert JÓL fogjuk csinálni.

Még akkor is, ha az ember néha olyan picinek nézi magát.

Nyugi, ez csak azért van, mert túl messziről nézed..

Ha megnéznéd közelebbről azt az embert, látnád, hogy valójában HATALMAS!