…avagy egy kozmetikai cég marketingesének pokoljárása… Dráma 4 felvonásban.

1. felvonás: A tragédia kibontakozik

Hétfő délután gyanútlanul ülök az íróasztalomnál, és tusfürdő rendeléseket összesítek éppen.

Egyszer csak, a semmiből mellettem terem a főnököm, és azt mondja, hogy nekem kéne képviselnem a céget a szombati konferencián, és nekem kellene az egy órás előadást megtartanom.

Elsőre azt hiszem, rosszul hallok.

Vagy, hogy ez valami vicc.

Vagy összekevert valakivel és mindjárt bocsánatot kér…

De nem…

Azon gondolkodom magamban, hogy “miért is jöttem ma be”, meg hogy “miért nem pucoltam el időben, amikor láttam, hogy jön”, és hogy „ez biztos csak valami rémálom, ha egy pillanatra becsukom a szemem, majd újra kinyitom, az egész el is tűnik főnököstől, konferenciástól”…

Úgy látszik, tényleg be is csuktam a szemem, mert csak most nyitom ki újra… De még mindig itt van. És itt is volt végig, miközben ezek átfutottak a fejemen. Kissé hülye helyzet, hogy lassan egy teljes perce némán ülök, ő meg csak áll előttem szótlanul és vár. A tökéletes hatás kedvéért kis izzadtságpatak indul meg a bal halántékomon, és a fejem céklavörös lesz. Ő valószínűleg pontosan látja, mi játszódik le bennem, de nem tágít.

Előhozakodok az erőtlen kifogásokkal:

“Nem lenne jobb valaki más?”

“De én nem vagyok ebben olyan jó”

“Ha beszélnem kell, mindig ideges leszek”

“Fruzsi sokkal jobban néz ki a színpadon.”

De az én hóhérom minden kifogást lesöpör, és egy bíztatónak szánt, de csontig hatoló mosollyal véglegesíti, hogy ÉN fogok beszélni.

És ezzel otthagy.

Ott ülök lesokkolva, és még mindig nem hiszem el.

2. felvonás: A főhősnő úgy érzi, megőrül

Az egész napom tönkre van téve, nem tudok másra figyelni, csak az jár a fejemben, hogy mennyire ciki lesz, és hogy le fogok égni.

Megírom a páromnak, elmondom a barátoknak, mindenki együtt érzően vigasztal… de senki nem segít.

Embertől emberig rohangálok, hogy mit mondjak, honnan szedjek össze hozzá anyagot, hát négy  napom van rá összesen. Senki nem tudja, azt érzem rajtuk, hogy KICSIT sajnálnak, de NAGYON örülnek, hogy nem nekik kell beszélni.

Másnap aztán összedobok valami szöveget, meg diákat, megmutogatom embereknek, mind azt mondja, „nagyon klassz”, de meg se nézik rendesen.

Hosszú órákon át húzogatom a grafikonokat, igazítom a betűtípust, hátha attól jobb lesz, de ahogy közeledik a szombat, egyre kevésbé alszom jól.

Úgy rohannak el a napok, mint a gyorsvonat.

Pénteken próbálok korán feküdni, de nem tudok aludni, kell enni valami csokit…

Végül éjfélig nézem a kedvenc sorozatomat.

Éjjel többször is felriadok…

Emberevő szörnyekről álmodok, akik elragadnak a színpadról…

De még az is jobb, mint amikor nem ragadnak el, én meg dadogni kezdek és izzadok, az emberek összesúgnak, és gúnyosan röhögve mutogatnak rám.

3. felvonás: Az ítélet napja

A kelleténél egy órával korábban ébredek, a szemem karikás, és komolyan elgondolkodom rajta, hogy beteget jelentek…

A konferencia helyszínén 5 percenként megyek a mosdóba, bíztatom magam a tükörben, arcot mosok tízszer, és azt kérdezgetem magamtól:

„Minek jöttek ezek ennyien?

„És mi lenne, ha mégsem jutna idő az én beszédemre?”

„És ha elromlana a technika, vagy véletlen valaki betelefonálna, és bombariadó lenne?

Az egyikre nincs esély, a másikhoz nincs bátorságom…

Ki kell majd állnom beszélni.

Nagy levegő, NAGY LEVEGŐŐŐŐŐ…

Mindegy, felolvasom, ledarálom, egyszer csak vége lesz. Túl kell esni rajta és kész.

Leülök a helyemre az első sorba, próbálom figyelni a többi előadót, de nem is hallom őket, a szövegemet mormolom magamban, meg az állandóan izzadó tenyeremet törölgetem.

Aztán olyan igazságtalanul hamar, és olyan könyörtelenül hirtelen az előttem lévő befejezi, a taps elül, és én meghallom a nevemet, ahogy felkonferálnak…

Arra még emlékszem, hogy felállok és kimegyek, de hogy mit csináltam a színpadon, miről beszéltem és hogy mi történt valójában, arról már fogalmam sincs…

A következő, amire emlékszem, az, hogy lejövök és leülök tocsogva az izzadtságban.

4. felvonás: Utána

Azt mondják: beszéltem.

Én nem tudom. Én csak azt tudom, hogy túl vagyok rajta, hogy éppen elég az nekem, hogy élve megúsztam.

És még egy dolog, ami tuti: én aztán többet ilyet soha!!!!!!

Megvolt, megcsináltam, de most aztán hagyjanak békén.

Értem én, hogy jönnek és gratulálnak, meg azt mondják, hogy “tök jó volt”, de nem vagyok hülye még egyszer ilyenbe belemenni….

Még a főnök is odajön hétfőn. Azt mondja, szívből gratulál, hogy felléptem. És hogy ez mennyire fontos a cégnek. És mivel ezt ilyen ügyesen megoldottam, ezentúl mindig én fogok ilyen helyzetekben beszélni. A következő konferencia 2 hét múlva lesz.

Ledermedve bólogatok, ülök egy percig, mint egy élettelen szobor, aztán kimegyek a mosdóba bőgni…

…

Ugye nem kell, hogy így legyen?