Baktatok a Stadionoknál a téli hidegben, minden irányból özönlenek az emberek, néhányan meg-meg állnak az árusok előtt.

A sor végén, a zebránál van egy könyvárus.

Svájci sapka van rajta, de nem olyan, mint a francia ellenállóké, akik úgy néznek ki benne, mint egy buggyantott alma, mert a tetején van egy kis csonk, ami, ami olyan, mint az alma szára. 

Nagykabát van rajta, látszik, hogy alatta is meleg kardigán lehet, nem topog, csak áll a portéka mellett kényelemesen.

Látszik, hogy nem alkalmazott, hanem övé a bolt.

Abból látszik, ahogyan ott áll. Ahogyan oda tartozónak mutatja magát, hogy nem kelletlen, nem unott, ha van vevő, akkor segít, ha nincs, akkor nézi az embereket.

50-es éveiben járó figura.

Körüllengi némi dörzsöltség, nem ejtették a fejére, az a típus, aki a jég hátán is megél.

Kíváncsi leszek a könyveire.

„Most 300 forint minden, érdemes körbenézni.” – mondja. Nem nyomul, nem erőszakos.

Megköszönöm, fut a szemem a sorokon.

– Fehér Béla előfordulhat? – kérdezem.

– Fehér Béla, Fehér Béla… ahh, tudom… nincs most tőle semmi, de gyere erre a jövő héten, megnézem, mi van otthon, és ha van, akkor hozok…

Köszönöm mosolyogva, jólesik a kedvessége. Nincs sok esély rá, hogy erre legyen dolgom, nem akarom félrevezetni, úgyhogy hozzáteszem:

– Az az igazság, hogy nem sűrűn járok erre…

– Semmi gond, megnézem szívesen, ha jössz, itt lesz…

Érdekes ez az ember.

Nem tolakodó, inkább törődő, és úgy fest, nem esik nehezére figyelmesnek lenni…

Beszélgetni kezdünk kedvességről, figyelmességről mire elmesél egy sztorit:

„Múltkor is jött egy ember, nézegette  itt a könyveket hosszú percekig, aztán talált valamit, ami megtetszett neki, magához is vette, majd kotorászott a zsebében és ijedten azt mondta:

– Nincs nálam pénz…

– Hát csak vigye el nyugodtan, majd elhozza azt a 300 forintot, ha erre jár legközelebb.

És képzeld, nem akarta elvinni!

Azt monda, hogy inkább itt hagyja. Úgy kellett rábeszélnem, hogy nyugodtan vigye el, bízom én benne annyira, hogy úgyis elhozza, ha erre jár.

Nem ezen a 300 ft-on múlik az én üzletem. Másrészt meg bízom én az emberekben. Úgyis tudom, hogy el fogja hozni, mert fontos neki, hogy kifizethesse.”

Csak álltam és figyeltem ezt a fickót, hallgattam, ahogy ilyen szeretettel és tisztelettel beszél egy vadidegen emberekről

Talán a bölcsesség és emberszeretet keveréke volt az, ami belőle áradt. Tudta ő jól, hogy az az egy-két ember, aki nem tisztességes, úgyis csak egyszer tudja becsapni, aztán sose látja többet. De a tisztességes emberek – akik ráadásul sokkal-sokkal többen vannak – ők úgyis betartják a szavukat és vissza fognak jönni…

Mondta ezt egy 50 év körüli könyvárus, svájci sapkában, vastag kabátban a Stadionoknál, olyan 3-4 fok körüli hidegben egy hétfő délután 3 óra tájban.

Jól esett az embersége.

És hogy hogyan jön ez ide, a magabiztossághoz és a közönség előtti beszédhez?

Hát úgy, hogy ez az ember tisztán és szívből kommunikált.

Csupa jó érzéssel, stabil nyugalommal és magabiztossággal.

És tudom, hogy így beszél velem, így beszél a többi vevőjével, és így beszélne több ember előtt, is, ha erre volna szükség.

Mert ott van benne az a megingathatatlan hit, hogy az ember jó, és ezt nézi ki másokból is.

Nem csoda, hogy ezt is kapja vissza.

Az adja meg a magabiztosságot az emberekkel való bánásmódban, ha képesek vagyunk hinni a jóságukban, és nem tartunk feleslegesen attól, hogy nem bízhatunk bennük.

Ha megfigyelnénk, minden igazi vezetőben megtalálnánk ezt a közös vonást, hogy hisz az emberekben!

Érdemes eltanulni tőlük…