Igen-igen kevés a „született vezető”, azt hiszem…
Nekünk, hétköznapi halandóknak legalábbis folyamatosan tanulnunk kell.
Már ha van hol és van kitől tanulni.
Itt van például az a jó szándékú vállalkozó, aki soha nem tanulta a cégvezetést, de volt benne annyi kurázsi, erő és lendület, hogy elindítson egy céget.
A saját kárán, kínkeservesen tanulta meg, hogy milyen más létforma ez az alkalmazottihoz képest.
Hogy micsoda felelősség, mennyi addig sosem látott gond és teher „vezetőnek” lenni.
Hogy milyen mérhetetlenül messze van az az áhított szabadság, amiről alkalmazottként ábrándozott, hogy „Na majd, ha vállalkozó leszek, én osztom be az időmet, én döntöm el, mint csinálok, dől majd a pénz, nem parancsol senki stb.”
Aztán csak múltak a hónapok és ő küzdött keményen az ügyfelekkel, eladással, költségekkel stb.
De tételezzük fel, hogy talpon maradt.
Sőt, nem csak, hogy talpon maradt, de növekedni is kezdett.
És lassan eljutott oda, hogy már nem bírta egyedül, fel kellett vennie valakit maga mellé.
És ebben a pillanatban már át is került a „másik oldalra”, már nem szimplán csak egy vállalkozó volt, akinek felelősséget kellett vállalnia a saját munkájáért, eredményeiért stb.
Már vezető volt, akinek MÁSNÁL kellett elérnie ugyanezt.
És most ő lett az a főnök, akitől annak idején menekült.
Jó kis muri ez.
Aztán nőtt, növekedett és lassan lett 4-5 embere, néha már nem volt elég, hogy csak külön-külön beszéljen velük, össze kellett hívnia őket, és egyszerre kellett beszélni velük.
Az egyik fintorog, a másik nem érti, a harmadik mosolyog, de valószínűleg azért, mert ivott, a negyedik meg… hát az nem ért oda a meetingre.
Mit mondjon nekik?
Mit mondjon, hogy megértsék: melózni kell?
Hogy jó minőségben kell melózni, és sokat kell melózni, mert abból van a pénz?
Hogyan kezelje finoman a mindenféle egyéni kéréseket, hogy „én később jönnék”, „én korábban mennék”?
Tisztán emlékszik erre abból az időből, amikor ő is beosztott volt, és nem értette, hogy mit vacakol, meg aggódik ezen annyit a főnöke. Hát hogy nem lehet megérteni, hogy a gyereknek meccse van? Hogy lehet ennyire érzéketlen valaki, hogy nem akarja elengedni.
Most meg ott áll a négy embere előtt, és ha az összes kívánságukat teljesítené, akkor egyrészt hétfőn szét kellene osztani közöttük a nem létező vagyonát, másrészt esélye sem lenne rá, hogy a gumiszerelő műhelyében bármilyen fix időpontot is mondjon az ügyfeleknek, hogy mikor jöhetnek, mert az emberei olyanok, mint a széttört hőmérőből szétguruló higanycseppek: lehetetlen összecsippenteni őket.
Nem csoda, ha ideges lesz, ha elveszíti a hitét, és a pokolba kívánja az egész vállalkozósdit, és az jár a fejében: „milyen egyszerű is volt az élet, amikor még csak annyi dolgom volt, hogy bemenjek reggel a munkahelyemre, este meg hazamentem és a hónap végén felvettem a pénzt.”
A régi, szép idők…
Vannak, akik egy idő után megtörnek, befejezik a céget és visszamennek alkalmazottnak.
És vannak, akik mint egy szörnyű terhet, úgy cipelik tovább az embereiket a saját hátukon.
No, ennek nem kéne így lennie.
Igaz, hogy nem feltétlenül könnyű falat, de igenis lehet emberek kupacából egységes, összetartó csapatot építeni.
És bizony, ebben nagyon nagy szerepe van a meetingeknek, ahol a vezető egységbe kovácsolja az embereit.
Tudod, mi a legelső tényező, aminek rendben kell lennie?
Annak a közös főcélnak, vagy ha tetszik küldetésnek, amiért ez a cég és az összes itt lévő ember dolgozik…
Ha ez nincs meg, SOHA nem fognak egy irányba állni a kezed alatt.
Ha ez megvan, akkor igaz, hogy kemény meló ezt átvinni, elfogadtatni, elérni, hogy azonosulni tudjanak vele, de innentől van esély rá, hogy a dolgok működjenek.
Már csak az kell hozzá, hogy te, mint vezető TARTS meetingeket.
Ráadásul JÓ meetingeket tarts.
Van ehhez néhány hasznos tipp a könyvekben, például arról, hogyan kell úgy bemutatni egy ötletet vagy kérést az előtted lévő embereknek, hogy hajlandóak legyen azonosulni vele.
Vedd meg és olvasd el a „Beszélj magabiztosan mások előtt” könyvet.