Gyakran közlekedem metróval, így elég sűrűn találkozom BKV ellenőrökkel. Tudom én, hogy „népszerű dolog” gúnyt űzni belőlük. És az is igaz, hogy néha azért rendesen szolgáltatnak erre alapot…

De legyünk őszinték, igen kevesen álmodoznak arról korai gyermekéveikben – sőt, méltatlanul kevesen kérik azt a Mikulástól -, hogy egyszer majd ők is BKV ellenőrök lehessenek.
Ez nem az a meló, ahol kiteljesedhetnek az ember művészi ambíciói, és vélhetően nem is kapnak annyi hálálkodást az elvégzett munkáért, mint egy átlagos szülészorvos.
Amikor otthon az asszony megkérdezi, hogy „Lajosom, mi volt ma a munkában?”, akkor arra mit lehet mondani? Azt, hogy: „Nem fogod elhinni szívem, de ma is 670 ezren voltak a Kálvin téren…”?

Lássuk be, azért kemény meló ez, nem tudom, hogy ki meddig bírná, és nagyon tisztelem őket.
Egyik nap, amikor vártam valakit a Corvin negyed metróállomásának mozgólépcsőjénél, adódott pár percem, hogy kicsit hosszabban figyeljem a munkát, amit csinálnak..
Amikor odafönt megérkezett egy villamos, mint a tavaszi esőzés, úgy zúdultak le az emberek az aluljáróba. Férfiak, nők, idősek, gyerekek, öltönyösök, melósok, kismamák és diákok végtelen áradatban.

Annyi, de annyi ember torlódott össze a mozgólépcsőnél, hogy lehetetlen volt egyenként mindenkire figyelni.
Egy-egy kapkodó pillantás jut minden egyes jegyre, vagy bérletre, nem is tudom, valójában mi látnak belőle, de úgy jártak a fejek, mintha egy Wimbledoni tenisz döntőt néznének gyorsított felvételen.

Aztán lassan csökkent a menetoszlop sűrűsége, ritkultak sorok, volt egy lélegzetvételnyi szünet, de már be is érkezett egy metrószerelvény, és a mozgólépcső szó szerint újra ontotta magából a népet.
Az első 4-5 percben még érdekes is volt ezt figyelni.
Aztán kezdett szinte belesajdulni a fejem.
Néztem az emberek hadát, ahogy robognak. Mindenki siet, telefonba merülve, vagy a mozgólépcsőn szökellve felfelé…
5 perc után úgy éreztem, kezdek összezavarodni.
Követhetetlen lett az áradat.
És az emberek egyre csak jöttek-jöttek-jöttek…
Félre kellett fordítanom a tekintetemet, hogy kitisztuljon a fejem.
Mondom, 5 perc után!
Az ellenőrök meg ott állnak napi 6-8 órán át, végig ennek az áradatnak a kellős közepében!
Mindenki mindig rohan, mindenki utálja, hogy meg kell mutatni a jegyét, neki meg ellenőrként egy percen belül 120x kell azt mondanod, hogy „köszönöm”.
És jó, ha elvétve egy-egy ember rámosolyog, vagy visszaköszön.

Hááááát..
Kezdtem átértékelni, amit a munkájukról gondolok..
Nem csodálom, ha fél óra után betompulnak, és minden iránt elveszítik az érdeklődésüket.
Ezt nem lehet lelkesen csinálni órákon át…
Az ember egyszerűen belassul, és agyon van nyomva…

És akkor bevillant egy emlék…
7. osztály, kémia óra.
Ugyanez volt az érzésem..
Pontosan ugyanez..
Csak éppen ott a „tudomány áradatát” zúdították rám…
Csak tolták tele a fejemet a sok tudással, csak tolták le a torkomon a haszontalannak látszó bölcsességet, és én ugyanúgy nem tudtam vele mit kezdeni, mint a BKV ellenőrök a tömeggel.
Ilyen irgalmatlan mennyiségű embernél nem lehet folyamatosan éberen figyelni
Mint ahogy döbbenetes mennyiségű száraz adatnál sem lehet fenntartani a figyelmet.
Az az előadó, aki elkezdi nyomni-nyomni-nyomni az infót, és csak tolja-tolja-tolja lefelé a közönsége torkán, az ugyanezt a „telített BKV ellenőr jelenség”-et fogja elérni.

És semmi meglepő nincs abban, ha elveszíti a közönsége érdeklődését és figyelmét.

Ezért kell egyszerűen és emészthetően átadni az információt!
Ezért igaz, hogy a kevesebb néha több!
És ezért fontos, hogy az ember színesen és érdekesen beszéljen, és okosan használjon izgalmas történeteket!

Egy jó előadás feltölt, éberen tart, frissé tesz és még meg is nevettet!
Na, ez az, amit előadóként el akarunk érni!