Korábban már beszéltünk arról, hogy a magabiztos fellépéshez és a profi benyomáshoz KÜLSŐ és BELSŐ tényezők egyaránt kellenek.
A külső tényezőkről már beszéltünk egy korábbi blog bejegyzésben.
Ide tartozik a külső megjelenés, (konkrétan az öltözködés, a közönségtől függő kisebb, vagy nagyobb játéktérrel, vagy éppen a testtartás, a mozgás, vagy a tekintetből áradó magabiztosság.
Erről itt olvashatsz:
A magabiztosság BELSŐ tényezőit két fontos pillér alkotja: az, hogy MIT mondasz, és az, hogy HOGYAN mondod.
Aki nem biztos abban, hogy amit mond az helyes, vagy tényleg érdekes a közönsége számára, az állandóan belső kétségekkel viaskodik, és ez messziről ordít róla.
Ha valaki nem készült fel egy előadásra, meetingre, tájékoztatóra, és azon aggódik, hogy nehogy elfelejtse a szövegét és izzadva próbálja felidézni, hogy vajon mi következik most, az nem a közönségre figyel, hanem saját magára.
És ez a bizonytalanság bizony erősen érződik is rajta.
A magabiztos beszélő azért stabil és megingathatatlan, mert:
– pontosan tudja, hogy mit akar mondani
– tudja, hogy az értékes a közönsége számára (előre felmérte a célközönséget és rájuk szabta az előadást)
– és tudja, hogy felkészült annyira, hogy simán tud a közönségre fókuszálni, mert tudja a szövegét.
Most, hogy már nem kérdéses, hogy AMIT mondd, az helyénvaló, már csak arra kell figyelnie, hogy HOGYAN mondja.
Itt jönnek az előadás technikai kérdések, a színpadi, sőt néha színészi készségek.
Képes-e használni a hangját, ki tudja-e emelni a fontosabb részeket azzal, hogy kissé hangosabban beszél. És meg tudja-e tenni, hogy mondjuk egy kényesebb, vagy érzékenyebb résznél levigye a hangját.
Képes-e a szöveget jól tagolni, és a megfelelő helyeken hatásszünetet tartani.
Megjeleníti-e az arcán az érzelmeket, képes-e élettel megtölteni a sztorikat.
Mennyire életszerűek és profik a gesztusai, passzol-e a mondanivalójához az, amit a kezével-lábával csinál.
Egyébként EZ az egyik legkomolyabb kihívás, amikor valakinek mások előtt állva kell beszélnie. Sutának és esetlennek érezi magát, nem tudja, mit kezdjen a kezével, végül aztán összefonja, vagy babrál valamivel, vagy hátra dugja, ne adj Isten zsebre teszi.
Nem elvárható egy e témában kevéssé jártas embertől, hogy tudja, mi is a gesztikuláció. De ha sikereket akar elérni ezen a területen, nem árt, ha tudja: a gesztus nem öncélú mutogatás! A gesztus arra való, hogy az ember a kezével és a lábával alátámassza, amit mond!
…
Összefoglalva: a magabiztos fellépés magában foglalja a megjelenést, tartást, mozgást, a jól összeállított és célközönségre szabott szöveget, amit az előadó TUD, ezért képes a közönségre figyelni. Ezt a szöveget pedig úgy adja át, hogy a kommunikációja élő, profin használja a hangját, mimikáját és gesztusait.
Hát nem pofonegyszerű?
És mindehhez már csak egyetlen dolog kell, ami nélkül ezek a tényezők mind csak halott formaságok lennének: az ember saját magába és tudásába vetett megingathatatlan belső bizonyossága, hogy amit tesz, az értékes és helyes.
Ez pedig ott tükröződik a szemében.
Ha igazán a formaságok mögé akarsz látni, nézz a szemébe és figyeld meg a tekintetét.
Ha a magabiztosság valódi, és belülről fakad, akkor azt látni fogod!
Ha tudni akarod, hogy lehet mindezt biztosítani, vedd meg és olvasd el a „Beszélj magabiztosan mások előtt” könyvet.
