websikehealthcheck

félelem

Harcban a félelmekkel

Nem véletlen a címben szereplő kifejezés: tényleg „harcban” állunk a félelmeinkkel.

Gyakorta megütközünk velük, és jó esetben győzelmet aratunk felettük.

Azok meg állandóan újra megjelennek valahonnan hátulról, sutyorgva, előbukkanva a semmiből.

És az embernek néha bizony inába száll a bátorsága.

El sem jut az összecsapásig, el sem jut odáig, hogy SZEMBENÉZZEN a félelmekkel, és azok ellenére is megtegye, amit kell, inkább kitalál valami valódinak látszó indokot és feladja.

Szörnyű, de igaz.

Sokszor elég megjelennie egy félelemnek, elég a homályos körvolát sejteni és már fújják is a kürtök a visszavonulást.

Hogy mi a baj ezzel?

Hát a tény, hogy ez egy vereség.

Hogy az ember veszít, hogy ki sem állt a harcmezőre.

Ez talán gyávaság volna?

„Óh, túl erős a kifejezés”.

Pedig pontosan erről van szó!

Aki meghátrál egy félelem elől úgy, hogy meg sem próbált megvívni vele, meg sem próbált fölé kerekedni, az elnézést, de gyáva…

Hát legalább annyit megtehetnénk, hogy szembeszegülünk, és esélyt adunk magunknak a diadalra.

De neeeem, elég csak megpillantani az ellenséget és már húzódunk is vissza, szűkölve, feladva, menekülve.

Ez nem csak azért baj, mert elvesztettünk egy csatát, elszalasztottunk egy lehetőséget, amikor valami jót, vagy hasznosat lehetett volna tenni, vagy el lehetett volna érni valamit.

Ez azért is baj, mert átengedtük a területet.

Ugyanis az a csatamező, ahol harc nélkül vereséget szenvedünk, az az ellenségé lett és azé is marad.

Hacsak valamikor – összeszedve minden bátorságunk –  vissza nem foglaljuk.

Az a baj az összes olyan helyzettel, amikor harc nélkül behódolunk a félelmeknek, hogy teret adunk nekik.

Saját önszántunkból engedjük át a birodalmunkat.

És ami nem a miénk, amit a félelem ural, oda már bemenni sem merünk.

Így lesz egyre kisebb és kisebb a saját uradalmunk, ahol jól érezzük magunkat, ahol bátrak vagyunk, ahol merünk élni és dolgokat véghezvinni.

Van, akik ezt komfort zónának mondják, tőlem akár az is lehet.

De a lényeg, hogy lehetne ezt máshogy is!

Le lehetne győzni a félelmeket, meg lehetne csinálni olyan dolgokat, amik elsőre ijesztőek, vagy rettenetesek.

El lehetne csitítani a sutyorgó kis hangokat, szembe lehetne szállni velük.

És ezzel nem csak egy csatát nyernénk meg, nem csak sikerélményt szereznénk, és nem csak elégedett mosoly ülne ki az arcunkra.

Ezzel területet szereznénk!

Mert az a vidék, – az életünknek az a területe, a képességeink és lehetőségeink földje –  amit visszahódítunk a félelmektől, az már a MIÉNK!

Ott merünk álmodni, akarni, tenni és győzni!

És ugye látod, ha a magasból néznénk a tájra, az egész életünkre, nagyon nem mindegy, hogy a teljes birodalomból mennyi lenne a tiéd, és mennyit uralnának a félelmek.

MINDEN elvesztett csata és behódolás területet enged át a félelmeknek.

Minden megnyert csata a te ellenőrzésed alá von területeket.

Csak kérdem…

Nem kéne birtokba venned az EGÉSZ birodalmat?

 

Ha stabil győzelmet akarsz aratni a félelmek felett, akkor nézd meg ezt a fél órás, ingyenes videót, amiben 5 konkrét tippet adok a félelmek leküzdésére:

5 tipp a magabiztos fellépéshez

 

Amit ők látnak, és amit én érzek

Mindenkinek fontos, hogy mit gondolnak róla mások.

Főleg azok, akikhez beszél.

Teljesen jogos, ha azt szeretnéd, hogy jó benyomást kelts, normálisan nézz ki, jó legyen a megjelenésed, határozottak a gesztusaid stb.
Érdekes, de minél profibb valaki, annál kevésbé aggódik ezen, mert biztos a dolgában, és TUDJA, hogy amit csinál, az rendben van.
Nem hanyagolja el, nagyon is figyel rá, csak nem foglalkozik vele. Sokkal inkább azzal törődik, hogy amit mond az színes, érdekes és hasznos legyen és az előadása kiváltsa a megfelelő hatást.
Minél rutintalanabb valaki, annál jobban aggódik a megjelenése miatt, meg amiatt, hogy „vajon mit gondolnak most rólam”.
Nincs is ezzel semmi baj, természetes a jelenség.

Egy olyan törvényszerűségre szeretném felhívni a figyelmet, amit sok száz emberrel végzett tréning során figyeltem meg.
Ég és Föld a különbség a között, hogy mit érez magában valaki, és mit látnak rajta kívülről a többiek.

Megszokott helyzet, amikor képzésen valaki megcsinál a többiek előtt egy feladatot, majd megkérdezem tőle, hogy hogyan érezte magát, mire magába szakadva azt mondja: „Tiszta ciki volt, úgy pirultam, mint az érett retek.”
Na jó…
Akkor most kérdezzük meg a többieket és arra kérem őket, hogy objektív választ adjanak.
Tényleg rettenetesen piros volt?
NEM!!!!!
Lehet, hogy kicsit pirosabb volt, mint reggel, amikor bejött, de az a lámpa melege miatt is simán belefért.
Csak belülről érezte úgy az ember, hogy céklavörös volt!

Egy résztvevő arról panaszkodik, hogy állandóan elcsuklott a hangja, és csak hebegett-habogott.
Jó, kérdezzük meg a többieket: így volt?
NEM!!!!!
Lehet, hogy ha még egyszer átfutja gyakorlásként, akkor folyamatosabban mondja el, de kívülről hallgatva SEMMI gond nem volt vele.

Jön a következő és elmondja, hogy remegett a lába, mint a nyárfalevél.
Ti láttátok?
NEM!!!!!
De hát én éreztem… – jön a válasz.
Azt én értem, csak mi kívülről nem vettük észre.
Mi ragadta meg a figyelmeteket? – kérdezem a jelen lévőket. Remegett a lába?
Dehogy… Arra figyeltem, amit mondott. Mert az tökre jó volt! – felelik.

Érted, mire gondolok?
Sajnos az ember magával hurcolj ezt a szörnyű átkot.
Mintha lenne egy beépített ellensége, aki folyton sutyorog a fülébe, hogy „De béna vagy!”, „De ciki, hogy izzadsz”, „Fúúú, hogy remeg a hangod!”.
És mi hiszünk neki.
Pedig NINCS IGAZA!!!!!!
Ez csak belülről jövő hamis érzet, amit kívülről az emberek észre sem vesznek.
A hallgatóság előtted, ezerszer elnézőbb, megengedőbb és türelmesebb, mint a nyavalyás hang benned.
Ne hallgass rá, engedd meg, hogy az emberek szeressenek.
Szedd össze magad és állj ki eléjük!

Ha többet akarsz tudni arról, hogyan lehet ezeket az aggodalmakat leküzdeni, nézd meg ezt a fél órás ingyenes videót:

5 tipp a magabiztos fellépéshez

Félek…

De MITŐL?

MI okozza a gondot, miért mumus a nyilvános beszéd, amitől a legtöbb ember menekül?

Két dolog lehet:

  • Vagy az a gond, hogy BESZÉLNI KELL, mégpedig okosan és összeszedetten.
  • Vagy az, hogy közben többen NÉZNEK!

Ha téged megkérdeznélek, hogy téged mi zavar, te mit mondanál?

Egy kezemen meg tudnám számolni, hányan felelték eddig azt, hogy „az zavar, hogy egyáltalán beszélni kell valamiről”.

Ezzel az esetek java részében semmi gond nincsen, mert olyasmiről beszélek, amire fel tudok készülni, és többnyire azért van idő, hogy az ember összeszedje, mit is akar mondani.

Ráadásul leggyakrabban olyan témáról beszélek, amiről ÉN akarok beszélni, amit én választottam, ami nekem is kedves vagy fontos.

Még akkor is, ha utána kell járnom pár dolognak, megvan a lehetőségem, hogy felkészüljek és profi legyek.

Nem beszélve arról, ha a SAJÁT szakterületemről beszélek, és csak azt kell elmondanom, amit egyébként is csinálok naponta 8 órán keresztül, lassan 10 éve.

Többnyire azzal van a baj, hogy többen néznek egyszerre és ettől valahogy zavarba jövünk, elbizonytalanodunk, megjelennek a fejünkben az oda nem illő gondolatok, hogy „Mit gondolnak rólam?”, „Mi lesz, ha elrontom?” stb.

Szerintem helyben vagyunk…

Ezzel van a gond.

Na jó, de mit lehet ezzel kezdeni?

Mondogassam magamnak, hogy „Nyugi, nem lesz baj, ezek az emberek szeretnek.”?

Vagy képzeljem el őket alsónadrágban?

Vagy szúrjak ki a falon egy pontot, és ahhoz beszéljek, és ne is nézzek rájuk, mert ha nem látom őket, akkor nem félek tőlük?

Háááát meg lehet próbálni.

Mégis azt hiszem, hogy ez mind csak elkerülő manőver.

És ebből kifolyólag mind csak elmaszatolja a problémát.

Mert arany igazság, hogy amivel az ember nem néz szembe, az mindig üldözni fogja.

Szóval, az zavar, ha néznek, ráadásul egyszerre többen néznek?

Legszívesebben elmenekülnél?

Mi lenne, ha nem trükköt alkalmaznánk arra, hogy úgy csináljunk, mintha ez nem is lenne igaz, és mi lenne, ha ehelyett SZEMBENÉZNÉNK azzal az egyszerű ténnyel, hogy az ember minél feljebb jut az életben, annál többen figyelik.

Fordítsuk meg a dolgot és menjünk vele szembe!

Még akkor is, ha ez kínos, meg kellemetlen, meg iszonytató még belegondolni is.

Kezdd el KERESNI az olyan helyzeteket, ahol többen figyelnek!

Menj nyilvános helyekre és sétálj sok ember előtt.

Szólj hozzá csoportos megbeszélésekhez, hogy megszokd, milyen ha egyszercsak mindenki rád figyel.

Vállalj el feladatokat és felkéréseket, ahol meg kell szólalni többek előtt, vagy egyszerre több embert kell irányítani!

Kínos lesz kezdetben? Peeersze!

Szeretné az ember inkább visszacsinálni? Nanááá!

De NEM FOG MÁSKÉNT ENYHÜLNI a nyomás, csak ha az ember szembefordul vele és legyőzi.

Nincs könnyebb út, nincs varázsfőzet, nincs titkos recept, vagy pirula!

Csak az van, ha az ember szembenéz vele.

Hogy mi a titok?

Mi segít abban, hogy mégis könnyebb legyen?

Bármilyen fura, de éppen az, ha az ember a „Hogyan próbáljam meg elkerülni és hogyan próbáljam meg valami trükkel megúszni” helyett egyszerűen csak annyit mondd: „Na gyere!” és szembefordul vele.

Valahogy csend lesz és alábbhagy az aggodalom.

Szóval kérlek, ne megúszni akard, hanem inkább KERESD az olyan helyzeteket, ahol figyelem irányul rád.

Fokozatosan enyhülni fog a félelem, és a végére eltűnik.

Ha kíváncsi vagy, hogy mit lehet tenni még a félelemmel, olvasd el EZT az ingyenes anyagot: https://sooszoltan.hu/miert-felunk-mas-elott-beszelni/

 

Csinálnék én videót, de rettegek a kamerától

Hidd el, nem vagy vele egyedül…

Mindenekelőtt sokan azt gondolják, hogy a sikeres videókészítés ott kezdődik, amikor lenyomod a FELVÉTEL gombot.

Pedig nem…

Egy csomó lépés van még ez ELŐTT!

És most nem arra gondolok, hogy meg kéne írni a szöveget stb.

A legtöbbször le kell küzdeni a félelmeket a rettegett KAMERÁTÓL!

Na, eeeeeeeeeeez nem egyszerű!